Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Móricz Zsigmond Barbárok vers és elemzés

2010.12.07

Móricz Zsigmond Barbárok

A kis kutya, a puli fülelt, szimatolt s a következő percben vicsorítva kezdett ugatni.

- Mija? - szólt rá a juhász.

A kutya csak még jobban ugatott.

- Városifélék? - kérdezte a juhász.

A kutya egy pillantásig hallgatott.

- Pusztabéli?

A kutya ugatni kezdett.

- Akkor mi bajod?

A juhász végigheveredett a subáján, a szamár árnyékában és többet nem törődött az egésszel.

Egy idő múlva a két komondor is észrevette, hogy idegenek közelednek s mély konduló ugatással ők is rákezdték. Olyan fertelmesen acsarkodtak, mintha nyúznák őket.

De a juhász már tudta, hogy valamelyik pásztortársa közeledik, a puli azt jól megmagyarázta neki.

Jósokára volt, mikor a két szamaras juhászt ki lehetett venni, ahogy a leégett pusztán közeledtek. Lassan jöttek a szamáron, és a szamár lába előtt két kutya is ott poroszkált.

A puli a gazdája lábához állt s abba nem hagyta egy pillanatra a csikorgó csaholást.

A komondorok lassan meg-megbékéltek, hogy felismerték a sorstársat. Talán a kutyákat is megismerték. Egy-egy időt hallgattak, aztán egy-egy verset ugattak, de nem vették nagyon a lelkükre az ugatási munkát.

Csak a puli nem hagyta abba, az úgy visított, mintha késsel metélték volna.

Mikor a két vendég ideért a nyáj közelébe, a komondorok összeverekedtek a jövevény kutyákkal, egybekeveredtek s a földön mardosták egymást. Az egyik juhász a szamárról rájuk bőgött, a botját is felemelte, hogy mindjárt agyoncsapja valamelyiket, de aztán csak hagyta s bedöcögött a baktatóval a bunda felé.

- Hé.

- Netehé.

A juhász felkönyökölt és nézte a közeledőket.

Elkurjantotta magát:

- Iszkite.

Erre az ebek kicsit barátságosabban marták egymást.

Az egyik vendég már a földön volt és hosszú kacsázó léptekkel közeledett.

- Aggyon Isten.

- Fogaggy Isten.

Felállott a becsület kedvéért, pedig a vendég nem érdemelte a megbecsülést, mert rosszakarója volt. Hallotta a múltkor is a csárdában, hogy azt mondta, hogy az ő nyája a puszta betyárja. Mér mond ilyet. Mikor neki módja van, hogy arra legeltessen, ahová csak szegődése engedi?

De hát nem mutatja meg az ember mindjárt, hogy mit érez és mit gondol. Kezet fogott velük és azt mondta:

- Szájj le tésis.

Erre a másik juhász is leszállott a szamárról s a két csacsit kicsapták. Azok ottmaradtak egy álltó helyükbe s meg se moccantak többet, csak a bőrük reszketett a pőcsik csípése alatt. De különben legfeljebb csak a fülüket mozgatták s egy igét se szóltak.

A két juhász levette a szamaráról a bundát, ők is leterítették a kiégett földre s ráheveredtek. Így ültek szembe egymással, s maguk elé néztek. Nem beszéltek.

Nyájajuhász volt mind a három ember, olyan juhász, aki egész esztendőt kinn töltött a nyájánál, soha falunak színét se látta, hacsak lakodalomba be nem mentek vagy vásárra olykor. Kemény pusztai emberek voltak. Körülöttük a nagy ég, semmi más, mert az égen csak kerengtek a felhők, de a földön nem volt más, csak a tücskök peregtek. Meg egy vadkörtefa búsult görbén nemigen messze.

A nagy nyáj messzebb járt, a kisfattyú volt vele. A juhász kisfia, olyan tizenkét esztendős sihederke, csak egy nagy kalap, meg egy kis szűr, ennyi volt az egész gyerek, meg egy kis kíváncsiság. Úgyhogy el is kezdte visszafelé terelni a nyájat és alkonyat felé ide is ért az apjához.

Ezek még akkor is hallgattak. A juhász napokat el tud tölteni hallgatva. Ha együtt vannak, együtt hallgatnak. Még ilyenkor, ha vizitába jön, akkor se vakognak.

- Hát az asszony - mondta az egyik vendégjuhász.

Aki megszólalt, nagy veres ember volt. Szeplős, nagy kemény ember. Kék szemű és verhenyes bajszú. Hogy a haja milyen volt, nem igen látszott, mert a kalap egész a szemöldökére volt akasztva.

A másik vendég is megmordult. Az kisebb ember volt, tömpe orrú, vizslató szemű. Szíjta a pipáját, odanézett, de nem szólt.

- Itt vót.

- Mikor?

- Van egy hete.

- Mikor gyün megint?

- Majd elgyün.

- Van eleség?

- Van valami.

- Elég lesz két hétre?

- Tíz napra.

- Tíz nap.

Újra hallgattak.

Most mán a gyerek is itt állott. Csak állott a görbe kampójára támaszkodva, és szótlanul nézte a vendégeket. Szerette volna kitalálni, mit akarnak, minek jöttek, de nem mert szólni. Meg nem is akart. Ha azok nem, ő sem. Nem sürgős.

Mán lassan lefelé konyult a nap. Az is kíváncsian nézte a három embert, a se tudta, kik ezek s mit akarnak. Sajnálta is, hogy neki mán el kell menni a maga nyájával az akolba. Vajon odáig kisül-e?

Hát nem sült ki, mert csak feküdt a három ember és pipázott. Ültek, keresztbe vetett lábbal.

A vendéglátó gazda csak egyszer pillantott körül, akkor is úgy tett, mintha a nyáj után nézne, pedig azt nézte, hogy a botja kézügybe van-e?

Mikor a nap lement, egy kicsit megelevenedett a határ. Madarak kezdtek felettük repkedni, apró madarak nagy csapatban. A muslincák felhősen kavarodtak fel a fűből vagy honnan, arra vadásztak.

- Hallod.

- No.

- Van neked egy szíjad?

- Van.

- Láttam tavaly búcsúkor, ki van verve rézzel.

- Megvan.

- Aztat kéne eladni.

- Eladni?

- El.

- Nem eladó.

- Nem?

- Nem.

- Mír nem?

- Hát csak nem. Magamnak csináltam.

- Magadnak?

- Magamnak. Meg a fiamnak.

- Meg a fiadnak?

- Annak.

- Kettőtöknek?

- Hát.

Evvel újra tovább ültek.

Aztán már egészen setét lett. Olyan hirtelen lett setét, mintha elfújták volna a gyertyát.

- Hát nem adod el?

- Mondtam.

Erre a nagyobbik juhász vette a botját, csendesen közelebb húzta magához, mintha fel akarna állani. A gazdajuhász meg se moccant, lesett, mint a komondor, de résen volt.

- Ez az utolsó szavad?

De mán akkor a gazda ugrott is felfelé. A másik kettő meg rá.

Egy, kettő, csattantak a botok. Elébb a két bot az egy boton, azután az egyik bot a gazda fejin.

Az megtántorodott.

- Ezír gyüttetek?

Nem szólhatott többet, a két vadember ráhajtott, és egy perc alatt agyonra verték. Ott feküdt a juhász a földön s még akkor is vágtak egyet-egyet rajta.

A kisfiú ott volt mellettük, s csak nézett. Olyan hirtelen esett a dolog, hogy meg se moccanhatott.

- Vedd le az apád szíját - mondta neki a veres ember.

A fiú állott.

- Veszed le rögtön?

A gyerek halálsápadtan és az embereket szemmel tartva, odament az apjához, s annak a derekáról leoldotta a szíjat.

- Add ide.

A gyerek a szíjat felemelte, és nézte, hogy melyiknek adja oda. Csak nézett, s nem vette észre, hogy az egyik bot a levegőbe emelkedett és fején érte. Olyan sújtást kapott, hogy abba a percbe leesett s kiadta a lelkét.

A négy kutya, mintha nem értette-volna a dolgot, csak most jött észbe. A két komondor nekiesett a másik kettőnek, s torkon kapta egymást és hempergett. Vérben és nyíva, ordítva.

A puli meg ráugrott a veres juhászra s a lábába harapott. Az a botjával verte s rúgta, míg agyon nem csaphatta.

A négy komondort látni se lehetett a sötétben. Azok kikészítették egymást.

A két ember állva, botra támaszkodva várta el, míg a kutyáik végeztek, s mikor azok véresen és sebeiket nyalogatva a közelbe jöttek, akkor azt mondta a veres juhász:

- Kaparjatok.

A két kutya hozzáfogott kaparni. Gödröt. De lassan ment.

Erre az emberek elővették a szamár hátáról a kurta nyelű ásót, és segítettek nekik.

Hogy a gödör megvót, a kisebb juhász fogta a gyereket, beletette. De az ember mégis nagy vót.

- Ott a szíj.

Rákötötte a nyakára, avval húzta bele.

Mire a hold feljött, akkorra be volt kaparva a vendéglátó gazda fiastól és három kutyájával. Tüzet raktak a sírra ganéból, s megsütötték a szalonnájukat. Jóízűen megvacsoráztak.

- No e megvan - mondta a veres juhász -, akkor ballagjunk.

Megindította a nyájat, a háromszáz juh elindult a pusztán, de nehezen indult meg, mert már szerettek volna éccakázni. Nem értették, hogy mért kell éhomra tovább sétálni a nagyságos pusztán. De ha kell, csak mentek. Utánuk ballagdogált a négy szamár, meg a két sebesült komondor.

A két juhász nyugalmasan lépdelt megettük.

2

Tíz nap múlva egy magas, fekete asszony bodászott a nagy pusztán.

Fejér vászonruhája volt, a lábán nagy bocskor volt madzaggal erősen megkötözve és feje be volt kötve vászonkendővel.

A hátán batyu volt, s sebesen ment, pedig már harmadik napja gyalogolt. Nagyon messze van a falu, mert az ura, hogy a maga nyáját legeltette, nem könnyen kapott mezőt.

Már örült a szíve, mikor meglátta messziről a görbe vadkörtefát, ennek a táján szokott volt az ő ura legeltetni.

De most sehol se látta az embert.

Tanya, falu errefelé napi járóföldre nem volt. Ember sehol, csak a merő puszta. Ha valaki nincs a helyén, azt meglelni s megkeresni ember nem tudja. Lelte a régi tűzhelyet, elüldögélt felette.

Az egész napot járta azon a tájon, ahol emlékezett. De még a nyáj nyomát se lelte. Nem találta a friss csapást, az apró fényes birkabogyókat. Elszáradt régi nyomok, többhetes. Eső is volt, vihar, már régen elmosta.

Meghált a nagy és ijedelmes ég alatt, s nem bírta ésszel felérni, hova lett az ember. Kevés szunnyadás után útrakelt napkelet felé, hogy más juhászokat leljen, akik talán tudnak valamit róla mondani.

Elérkezett olyan tájra, hogy füstöt látott, vidám füstöt.

Ez nem az ő embere, már a tűzből látta. Az ő emberének, szegénynek még arra se volt kedve, hogy tüzet égessen, ha nem kellett. Szárazon szeretett mindent, s hidegen az ételt. Az reggelibe sose rakott tüzet, úgy ette a kenyeret, szalonnát s hajmát. Csak déllére tüzelt vagy estére, hogy tarhonyát, vagy lebbencset vessen, azt is a gyerek miatt.

Nagy veszett kutyák rontottak rá, de nem félt tőlük, tudott a nyelvükön, juhászgyermek volt, juhászné maga is. A kutyák aztán csahitoltak, de nem bántották.

- Jó napot, jóemberek - állított be a tűzhöz.

Nagy veres juhászgazda volt ott, három bojtár.

- Nem látták, merre jár az én uram a nyájjal. Az az én uram, aki napnyugatra jár.

- Háromszáz birkával.

- Háromszázzal, igen. Az az, éppen az. Bodri juhász. Az a neve nekie.

- No üjjön le kend, nénémasszony.

Az asszony csak állott, de hogy nem volt sürgős a szó, kicsit leguggolt úgy batyustól, s a két bokájára guggolva juhászosan pihent.

- Hát én nem tudom, merre van az ura. Elment napnyugtára.

- Ugyan hová ment volna?

- Azt meg nem mondta, hová megy. Dunántúlra eredt.

- Dunántúlra?

- Tizenkét napja vagy tizenhárom, erre járt. Mondta, hogy egy kicsit el kell innen menni neki, mert valami baja van a fogdmegekkel.

- Neki?

- Neki.

- Fogdmegekkel?

- Törvénnyel.

- Sose mondta. Éppen ma két hete voltam itt nála. Nem szólt felőle.

- Hallgató ember volt.

- Hallgató, de azt megmondta.

A veres juhász odaadta a villát, amivel a bográcsot keverte.

- No egyék kend.

- Ettem.

- Egyék csak, mintha a magáét enné. Nem szánom én kendtül.

De az asszony csak megingatta a fejét. Nem nyúlt a villához, nem merített a bográcsba, pedig abba jó hús volt, kásával. Jól élnek ezek így reggelente már.

Nézte a juhokat. Volt ott vegyesen birka is, magyarszőrű juh is. Csak nézte, csak nézte mereven, mintha a magáét nézné. Ha az ura elment, nem lesz neki többet se birkája, se juha.

- Még arra is emlékszek - mondta a veres juhász -, hogy mikor itt járt, volt neki egy szíjja. Rézzel volt kiverve.

- Az ű vót - mondta az asszony -, szerette aztat a szíjat, mindig derekán viselte.

- Kértem tülle, adja ide, nem adta.

- Nem. Azt nem adta volna senkinek ez világon.

- Ígértem neki mindent, de meg se billent rá.

- Ó, én lelkem, egy uram - riadt fel az asszony, s a kezeit összekulcsolta.

- Akkor mondta, hogy el kell neki menni.

- Mondott-e engem?

- Nem, csak kérdeztem, nem felelt.

- Egy szót se?

- Annyit mondott: vót itt. Kérdeztem, mikor: vagy egy hete. Így mondta.

- Vagy egy hete? Úgy mondta?

- Úgy.

- De hát akkor csak egy hete, hogy itt járt.

- Csak egy hete vóna?

Az asszony körülnézett a legényeken, de azok nem tudták.

- Ezek nem látták, mert akkor még nem voltak itt.

- Hun vótak?

- Ki erre, ki arra.

- Újak?

- Újak, nem újak, nem vótak velem.

- Mégis akkor minek gyütt?

- Csak elgyütt. Erre került a nyájjal, kicsit eldarvadozott. Valaminek kelletett lenni, mert nagyon hallgatott.

- Ű vót - mondta az asszony.

Száraz szemekkel nézett maga elé, de egyre jobban nyugtalan lett a szíve.

- Semmi jelt nem hagyott?

- Jelt? Minek? Nem volt olyan adó.

- Hát akkor...

Felállott.

- A gyerek nem vót vele?

- Gyerek? Láttam eccer, egy suttyó gyerekkel ketten voltak a nyájjal.

- Igen.

- Két komondora is vót, meg egy pulija.

- Úgya, úgy.

- Hát várja meg, talán visszagyün őszre.

- Majd utána mék.

- Hát csak menjen kend. Itt is elmaradhat. Vagyunk emberek. Itt is elmaradhat egy napot.

- Dunántúlra mondta?

- Dunántúlra.

- Hát akkor elmegyek utána a Dunántúlra.

- Csak mindig napszállat felé.

- Majd megkérdezem.

Evvel az asszony felállt, megrázta a vállán a batyuját, aztán biccentett egy kicsit, s elment.

A juhászok soká néztek utána. Ettek, ittak. Bort a csobolyóból. Azután felkeltek, s a nyáj után néztek.

Az asszony pedig ment, ment, elment. Elveszett a nagy pusztán. A nap egyre feljebb hágott az égen, s nézte, ahogy a fekete asszony vászonfehérben tovább ballagott a pusztán. Az pedig csak ment, csak ment. Haza se nézett, csak elment, addig ment, addig ment, míg a puszta el nem nyelte. Addig ment, addig ment, míg el nem érte a Dunát. Azon is átalment, ladikos embert lelt, az áttette. És ment.

Ment, amerre hallotta, hogy juhászok szoktak legeltetni.

Ment az egész nyáron, ment, amíg csak a hó le nem esett, minden fődet bejárt, minden nyájat megkeresett, minden juhásszal leült, s megkérdezte, nem láttak ilyen meg ilyen derék kis hallgatag embert a háromszáz juhával.

Téllére hazament a falujába. Kinyitotta a házat az ereszbe dugott kulccsal, s eltöltötte a telet. Mán akkorára a malaca is megnőtt, a tyúkjai, csibéi megszaporodtak, mert a szomszédok vigyáztak rá, míg ő odajárt.

Tavasz nyíltával nem bírt maradni tovább. Volt a pulinak egy fia, az is olyan okos kis fekete kutya volt, azt mondta neki:

- Gyere, puli, keressük meg a gazdád nyomát.

Ment újra a pusztára. Vitt magával, amit a hátán vihetett, s kigyalogolt, ahol tavaly hagyta volt a gazdát.

Rátalált a nagy körtefára megint. Letanyázott, mintha ott akarta volna eltölteni a nyarat.

Ott is volt két hétig, háromig, nem számolta. A kutyát őrizte. Mikor elfogyott az elesége, megint hazament, s aztán újra megpakolta magát és kiment. Ki a nagy pusztába, ahol már más juhász terelte a nyájat.

Teltek a meleg napok, az esős napok. De ő nem tudott elszakadni a helytől, csak téblábolt a nagy merevenben.

Egyszer augusztusban a puli valamit talált. Egy kalapot hozott.

- Az uramé, - mondta az asszony - hol vetted puji? - A kutya elvezette.

Egy kicsi, sima homokban kotort a kutya. Dühösen vakogva, csahintva, vicsorgatva. Kapart.

Aztán egy kezet kapart ki.

Az asszony a tíz körmével esett neki a homoknak, s nemsokára ott volt előtte az ura. Megrothadva, megundokodva. A nyakán volt a rézveretes szíj.

A fiát is meglelte. Úgy feküdt a gyerek hason, a fejében volt a nagy kalapja, ahogy azt megemelte, ott volt a fejecskéjén a nagy szakadás. Nézte az anya száraz szemekkel. Csak egy botütés és vége. Nem szenvedett soká.

Egész nap elült a sír mellett. Estére bekaparta a homokot. Kis dombot rakott rá s a dombba két kórót tűzött kereszt formán, akkor elment kelet felé.

Reggelre nyájat ért.

- Hun van az a veres juhász, - kérdezte - aki tavaly errefelé legelt?

- Szögödébe - mondták idegen juhászok.

- Ugye.

- Sok csintalanságot leltek rá a pandúrok, elvitték vallatni.

Az asszony meg se szállt, elindult s ment Szögedébe.

Harmadnap odaért. Ment a csendbiztoshoz, s mindent előmondott.

Pandúrok mentek ki, s őt is vitték, szekéren, lovon.

Felásták a sírt, leírták, amit láttak. Levették a szíjat a hótt juhászról, s vissza Szögedébe.

3

A vizsgálóbiztos vallatott.

Egyik rabot a másik után. Szó szóra ment, ez a szó a másikra hajazott, a veres juhászra lassan sereg lopás, gyilkosság igazolódott. Már megérett a kötél, mikor azt mondja a vizsgáló ember:

- Hát a Bodri juhász?

A veres ember szeme meg se rezdült.

- Bodri juhász?

- Az, úgy híjták, míg élt.

- Míg élt?

- Míg élt, Bodri juhász volt a neve. Hát az hova lött?

- Nem esmerem, uram.

- Ott legeltetett kendtek mellett a csobori pusztán. A kisfiával.

- Lehetséges.

- Esmeri mán?

- Hajazok. Amék elment a Dunántúlra.

- Azt kellene tudni, hova ment. Dunántúlra-e vagy merre?

- Vót nálam, mikor elment, igen. Hogy valami baja van a törvénnyel, egy időre elmegy napszállatra.

- Szállatra, vagy nyugovásra?

- Nyugovásra, gondolom.

- Én is úgy gondolom. Hát azt is kend nyugtatta el.

- Én, uram?

- Fiával egybe.

- Soha, uram.

- Nézze, gazda, magának mán úgyis kész az igazság. Még azt az egyet meg kell ismernie. Mit tett magának a Bodri juhász?

- Semmit, uram.

- Semmit se tett?

- Nekem egy szalmaszálat se tett keresztbe.

- Akkor mér mondta kend a csüri csárdában, hogy a Bodri juhász is ott legeltet, ahun nem kéne?

A veres juhász megrántotta a szemöldökét.

- Nem mondtam én azt.

- Hallották.

- Azt nem hallotta senki fia.

- Hallották, maga tudja jól. Kinek mondta?

- Ha mondtam, nem azért mondtam.

- Hát miért?

- Nem miatta szóltam, juhásznak ott szabad legeltetni, ahova szegődése van.

- Háromszáz juha volt. Hova lett vele? Főd hátán el nem sikkadhatott. Igaz?

- Igaz.

- De ha ő nincs, a juhának meg kell lenni. Birka vót vagy juh?

- Inkább birka vót, ha vót.

- Vót, vót. Övé vót, vagy uraságé vót?

- Ű tudná megmondani.

- Magának hogy mondta?

- Én nem szóltam vele soha.

- Akkor honnan tudja?

- Mondták. Láttam. Mellettem legeltetett. Nem volt beszélő ember. Hallgató ember vót.

- Hallgatott?

- Hát... hallgatott.

- Akkor is hallgatott?

- Mikor?

- Mikor kendtek agyonverték a bottal. Ütet is meg a fiát is.

- Fia is vót?

- Vót egy fia. Csak egyet vágott kend a fejére, kész vót.

- Ne tessék nekem ilyet mondani. Én nem beszéltem vele soha, se vele, se a fiával.

- Ha nem beszélt vele, akkor nem beszélhetett. Hallgatós ember volt.

- Mit akar tőlem a tekintetes úr?

- Hogy megkönnyebbüljön. Eggyel több vagy kevesebb. Gondolkozzon rajta.

- Nincs mit gondolkozzak.

- Ásót is vittek magukkal?

- Ásót?

- A szamáron.

- Szamáron?

- Mer tiszta munka vót.

- Nem enyém, uram.

- A birkát elhajtották?

- Vót nekem birkám, tekintetes uram, nem vótam kíváncsi a máséra.

- Pedig szép birka vót. Háromszáz. Derék ember vót a Bodri juhász. Maga szerezte, maga takarította.

- Lehetséges. Nem tudok felőle.

- Ott van a birka még most is a nyájjal, vagy eladta kend?

- Nekem ilyet ne tessék mondani.

- Hajja-e kend?! Nem gyermek! Aki beismerte minden bűnét, ne cigánykodjon háromszáz birka miatt. Mi az kendnek? Most, mikor már tisztán mehet az Isten elébe, a Bodri juhász szennyezze be a lelkit kendnek?

- Nem tehetek róla.

- Szembe köpöm kendet, mint egy taknyos gyereket. Odamentek, napszállat után fejbeütötték, a kutyákat is elölték, a homokba ásták.

A veres juhász megmakacsolta magát, a szeme égett, és szembenézett a vizsgálóbíróval.

- Nem illet, uram.

- Lóduljon kend, pimasz. Nem akarom többet kendet látni.

A juhász megingott.

- Ki a szemem elől. Nyájajuhász kend? Csorvasz himpellér! Tudja meg, hogy az akasztófán sem lesz békessége.

- Ami nem enyém, nem vehetem magamra.

- Mars!

A juhász megfordult, s elindult nagy, kemény léptekkel az ajtó felé. Mikor odaért, s a kezét rá akarta tenni a kilincsre, hátratántorodott.

Nem tudott a kilincshez nyúlni. Nem tudott moccanni, csak nézett, nézett mereven, és a szája elkezdett habot verni.

A kilincsre akasztva ott lógott a szíj, rézzel kiverve.

A juhász lassan a fejéhez nyúlt, aztán visszafordult.

- Tekintetes uram... beismerem...

A vizsgálóbíró nem szólt egy szót se, csak nézett az emberre parázs szemmel, csak úgy égett a szeme.

- Mink öltük meg Bodri juhászt a háromszáz birkájáért meg a két szamaráért.

Evvel meghajtotta a fejét.

A vizsgálóbíró nézte, azután csengetett.

Két pandúr lépett be.

- Vigyétek. Adjatok neki huszonöt botot.

A juhász lehajtotta a fejét, és megrokkadtan ment ki az ajtón.

- Köszönöm alássan.

A bíró utána nézett s eltűnődött:

- Barbárok

 

 

Móricz Zsigmond - Barbárok c. művének elemzése

Móricz Zsigmond a ’30-as években újra a nép problémái felé fordult és regényekben, novellákban számolt be a gazdasági világválság utáni parasztok helyzetéről. Ebből az időszakból az egyik legkiválóbb műve az 1931-es Barbárok.

A cím utal arra, hogy az író egy olyan világba „viszi el” az olvasót, amely nem csak műveletlen, hanem kegyetlen, embertelen is. Petőfi Sándor alföldjével szemben a pusztai élet már nem idilli. A puszta teljesen kihalt: nincs civilizáció, nincsenek emberi érzések. A cím egyben a mű záró szava is, ami a vizsgálóbíró szájából hangzik el: ez az ő ítélete. Kétértelmű a barbárok kifejezés, mert nem csak a rablógyilkosok barbárok, hanem az egész pásztorélet.

A ridegpásztorok a társadalomtól elszigetelődve élnek, így alakulhatott ki az a kegyetlenség, amellyel a veres juhász és a tettestársa agyonverte Bodri juhászt, 12 éves fiát és a kutyájukat. Bodri juhász és családja is barbár viszonyok között élnek, emberhez nem méltó körülmények között, de belőlük nem veszett ki az emberség.

A mű 3 fejezetből áll, mindhárom fejezet egy-egy különálló novellát alkot.

1. fejezetben expozíció, hogy megérkeznek a juhászok, bonyodalom: a veres juhász meg akarja kapni a szíjat, de Bodri juhász nem adja, tetőpont a gyilkosság, megoldás a temetés és a vacsora.

2. fejezetben expozíció, hogy az asszony elindul otthonról, bonyodalom az, amikor nem találja a férjét és a fiát, kibontakozás a keresés, tetőpont, hogy megtalálja a sírt, megoldás pedig, hogy a szíjat Szegedre viszik.

A 3. fejezet expozíciója a kihallgatás, a bonyodalom az, hogy a veres juhász nem ismeri be a tettét, pedig tudja, hogy fel fogják akasztani, tetőpont, amikor meglátja a szíjat, a megoldás pedig, hogy beismeri a tettét.

A szíj fordulópont mind a 3 részben, amely a gyilkosság ürügye, majd eszköze, végül pedig maga a bizonyíték lesz – a lelkiismeret szimbóluma.

Az első és a harmadik fejezet balladaszerű, a második viszont inkább népmesére emlékeztet a feleség kitartása miatt, ahogyan férjét és fiát hősiesen keresi.

A mű azért balladaszerű, mert az írói közlés háttérbe kerül, kihagyások vannak benne. Folyamatos a feszültség és ezt a feszültséget semmilyen eszközzel nem oldja az író. A drámai ábrázolás leginkább a 3. fejezetben érvényesül, ami a bíró és a veres juhész párbeszédében nyilvánul meg.

Minden szónak, gesztusnak nagy a jelentősége, a hallgatás mögött fenyegetettség, a szavak mögött kétértelműség rejlik.

A pusztán a kutya pótolja az emberi kapcsolatokat (a juhász és a puli megértik egymást), a tárgyak szerepe és súlya így nagyobb. (szíj, körtefa) Bodri juhász bizalmatlan a városi emberekké, de a „pusztabéliekben” teljesen megbízik.

Móricz tömören rajzol meg egy-egy embert, helyzetet, érzelmi állapotot. Utánozza a parasztok beszédstílusát (tájszavak: „vót”, „aztat”, „ezér gyüttetek”). A párbeszédek nagyobb szerepet kapnak, mint az elbeszélt részek. Az író nem éli bele magát szereplői lelki világába, személytelen, nem értelmezi az eseményeket, közömbösen, szűkszavúan közli a tényeket.

A novella azért is nagyon megrendítő, mert a gyilkosság oka nem pusztán a szegénység, hanem a puszta szerzésvágy

 

A mű keletkezésének hátteréről:

  • Móricz novellaírással lett ismert író. (Hét krajcár),
  • Novellásköteteinek egyike a Barbárok c. kötet (1932)   , benne a címadó novellával együtt kilenc.
  • A novellákban  a paraszti világ fel fordul.A Barbárok főhősei juhászok.Kapcsolatba hozhatók-e a betyárvilággal ? ( betyártöténeteket olvashatott Móricz. pl. Tóth Béla A magyar anekdotakincs )

 

Címmagyarázat:( a novella és nem a lecke címére gondoltam) 

  •  a szó jelentése, eredete-
  • Kik a barbárok ?
  1. - az ókori görögöknél és rómaiaknál azt nevezték barbárnak, „aki idegen tőlük, az ő kultúrájuktól „  (Magyar Értelmező Kéziszótár, Akadémia Kiadó, Bp. 1972
  2. Ma vonatkozhat:  embertelen körülményre és  a társadalmi szokásoktól, szabályoktól, erkölcsöktől idegen emberre .
  • A barbarság jellemzője: Gonoszság, kegyetlenség,lelki elvadultság.

Móricznál melyiket jelenti? Vonatkozhat mindkettőre?

 Többes szám mit sejtet?

Hol hangzik el ez a szó a műben?   (  a bíró mondja)

Téma:  részben a pásztorok életvitele,  nagyobb részt vagyonszerzés rablással, elvetemült gyilkosság

 

Ábrázolásmód: 

  • Realista, de nem korfestés ( nem tudjuk pontosan , mikor történik)és naturalista,Melyik mit jelent ? 
  • A pásztorok életét írja le , tényekkel, tárgyilagosan.  
  • Az író nem éli bele magát a szereplői lelki világába. .
  • Drámai párbeszédek (rövid  többször egy-két szavas mondatok ) – népnyelv, .

 

Szerkesztésmód:

  • Három rész, drámák három felvonására emlékeztet,
  • drámai események,
  • balladai: elhallgatás, sejtetés (pl.veresék nem azonnal  hozakodnak elő a jövetelük céljával, / ürügyével/)
  • Meseszerű elemek ( lsd. II. rész, ahogy megy –mendegél a fekete asszony a fejér vászonruhájában – ellentét kiemelése , a balladákban is jellemző a kontraszt? )

Miért drámai?

  • Konfliktust mutat be
  •   Rövid idő alatt összecsapás – gyilkosság .
  • Fokozódó indulat, feszültség a párbeszédeken keresztül. ( nem az író véleménye!).
  • A feszültség kifejezése pl.az idő múlására utal, a juhászkutyák acsarkodása, 
  • I-III. rész pár órányi ideig tart ( alkonyattól a hold feljöveteléig ill. a kihallgatás ideje)  II. rész több hónap  
  • Összességében  kevés idő alatt zajlik le az esemény, mint a drámánál általában

 

A novella cselekménye (röviden)

I.rész: az alföldi pusztákon Bodri juhász  , fia s a kutyája a birkáikat ( sajátjukat)  legeltetik. Alkonyatkor pusztabeliek érkeznek (szintén módos juhászok, veres juhász és társa),  Alkudoznak Bodri   rézveretes szíjára . A szíj nem eladó. Gyilkosság. 

II. rész: Bodri felesége keresi a családját , a kutyája találja meg a sírt.

III. rész  bírósági  tárgyalás

 

Szereplők jellemzése:  / a szereplőkről az állításokat lehet  igazolni eseményekkel, idézettel

  • Bodri juhász( és fia) :  szótlan, hallgatag, a pusztabéli emberekkel bizalmas. ( vesztére) , emberséges – kutyával  is.
  • A veres juhász és társa érzéketlen, rablógyilkosok( érkezésük valós szándéka)  erkölcstelenek ( szalonnasütés a síron) , lelkifurdalásuk nincs ,látogatásukra magyarázatot eszelnek ki , átlátunk rajtuk  ( Mi történt a szíjjal?: )  Tagadják a gyilkosságot. Babonás hiedelem ( a rézszíj a tárgyalóterem kilincsén- hogyan került oda? Mit hisz  a gyilkos pásztor a szíjról? ) Beszédes nevük van -e a juhászoknak? Veres vagy veres?
  • A feleség: kitartó, hűséges ( mint egy  balladai hős , tiszta erkölcsű) 
  • Vizsgálóbíró: ismeri a természetben élő emberek babonáit- így tudja bizonyítani a gyilkosságot. Indulat nélküli ember, (tényként állapítja meg a mű végén: barbárok)Mire gondolt? Kire érti?

 

A mű üzenete:

  • barbárság és a  körülmények kapcsolata ,
  • emberség és barbarizmus.
  • Czine Mihály egy tanulmányában írta  Móriczról „ az életnek nemcsak a fonákját, a színét is ábrázolta”  Igazolható-e ez ebben a novellában?

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

barbárok

(leupold, 2014.01.02 10:02)

Ez jó , most ez nagyon jól jött nekem.KÖSZÖNÖM,hogy fent van!!